Vizsolyi varázslat
 

Levetettem a gumicsizmámat, a nadrágomat a hátizsákom tetejére pakoltam, és a bottartózsákot a csalisvödröt jó magasra emelve igyekeztem a térdig, néha combközépig érő vízben a felkelő nap sugarainál elérni azt a derékban elfűrészelt nagy nyárfatuskót, amelyet két nappal korábban kinéztem magamnak. Itt, a magas vízállás miatt, még zavartalanabbnak ítéltem a helyet és ezért a halak becserkészését is eredményesebbnek reméltem. Ilyenkor nagyon siet ám az ember, mert minden perc nagyon drága lehet…

Féderbotommal a túloldali gyékényes tövét céloztam meg, kosárral, egy szem horoggal, amelyen tecnopufival emelt konzervkukoricát kínáltam fel, a körülmények miatt azonban most kénytelen voltam mellőzni a zsinór és a bot – számomra tökéletes kontaktust eredményező - merőleges irányát, hát kénytelen voltam kapásjelző karikát feltenni. A másik botomat vízigolyóval szerelve, kb. hetven centis eresztékkel az orrom elé, bő egy méterre a part elé ejtettem be egy élénken tekergőző nadállyal. A szűk tuskón nem volt könnyű elhelyezkedni, de azért valahogy sikerült. Felnéztem a rendezkedés közben és nagyot dobbant a szívem. Csak nem?! Máris kapásom van? Gyorsan kézbe vettem a botot és szabad utat engedtem a zsinórnak. A vízigolyó óvatosan fodrozódó ívet rajzolt a tükörvízre, majd eltűnt! Türelmet parancsolva magamnak vártam, amíg lefut egy-két méter madzag…majd bevágtam. Erőteljes húzást éreztem, de csak egyetlen pillanatig, aztán, csatt…! Ház ez meg hogy történhetett?! A fék rendben, a huszonötös zsinórt meg az előző délutáni szereléskor ellenőriztem. Mi volt ez? A vízigolyó is odaveszett, hát gyorsan kotorászni kezdtem, végül találtam  egy parafa darabot az egyik zsebemben, amelyet a a főzsinórra húztam fel az előkefül alá közvetlenül, hogy azzal emeljem fel a fenék fölé az utolsó nadályomat, amelyet ismét kevlár előkére kötött horgon kínáltam fel. Ugyanoda ejtettem ismét. És ismét kapásom volt öt percen belül! Az eredmény? Ugyanaz!! Ki érti ezt! Ilyen kapásaim vannak, és képtelen vagyok megfogni a tetteseket, mint egy kezdő? De nyugi! Inkább gyorsan szerelj öregem!- bíztattam magamat.

De kár, hogy csak két nadályt hoztam magammal! Na de próbáljuk ki a lecsókolbászt natúr technopufival lebegtetve - vizigolyó, vagy parafa híján - hátha…kézben tartott bottal. Nem telt bele öt perc, a szívem még hevesebben dobogott, mint az előző két esetben, ismét kapás, izgatott, rövid várakozás, bevágás és…szakítás!!! Ezt nem hiszem el! Negyedórán belül háromszor ugyanúgy?!...

A túloldali gyékényes eléréséhez tisztességesen meg kellett hajítani a készséget, különösen, amikor az itt uralkodó északi szél erejét fitogtatva tökéletesen keresztbe fújt, egészen addig, míg lehetetlenné téve a próbálkozást, elzavart a helyemről. A helybéliek elárulták, hogy egészen a tövéhez kell ám dobni a kákának, mert ott van egy padka - sekély, meleg vízzel - ahová kidugják az orrukat a pontyok és az amúrok öregebbjei, no meg az afrikai harcsák is. Most csak a keszegek bökdösték a kosarat, meg a horgot, jó pár üres bevágást eredményezve. Pedig már készen álltam a randevúra azokkal a nagy jószágokkal, amelyek az előző nyáron alaposan feladták a leckét.

Véletlenül keveredtem erre a vízre. Július derekán a feleségemmel Boldogkőváralján jártunk barackért, hogy – miként lassan már huszonöt éve – a Zemplén szívében lévő kis nyári házikónkban készítsük el télire az általam  „üvegbezárt napfénynek” nevezett dzsemet. Már megvolt a finom és a városi piachoz képest nagyon olcsó barack, amikor indítványoztam, hadd nézzem meg a Hernád vízállását, majd a híd után megfordulok. Na, ekkor láttam meg a táblát a „Vizsolyi-Tó”-ról, amelyet azonnal meg is néztünk, és ahol olyat láttam, mint még soha, sehol. A halőr élő kapásjelzőt alkalmazott, Burkus nevű németjuhásza hangos ugatással jelezte, ha a kapásjelző mozgásba lendült. Sőt a fárasztást is végigszurkolta ugyanígy. De nem elégedett meg ennyivel, amikor a hal a vízfelszínre emelkedett, minden tiltás ellenére, beugrott érte és óvatosan a szájába véve a ponty fejét, kihozta a partra! Én egyébként, fent a hegyek között élveztem a szabadságot, hol a Bodrogra, hol a Hernádra kiruccanva. Nem vagyok fanatikus horgász, aki mindig a vízparton lesi a halakat, azért volt már szerencsém hétkilót meghaladó pontyhoz, nyolc közeli csukához és kilenc kiló fölötti harcsához is. Munkám és életritmusom csak a nyári szünetben enged igazán belefeledkezni a pecázásba. Évközben csak ritkán adatik meg ez a szerencse számomra, mert a tanítás mellett rengeteg szervezési feladat vár rám, szombaton délelőttönként próbát tartok a zenekaromnak, és a koncertjeink is többnyire a hétvégére esnek, no meg a hét közben elmaradt feladatok egy része is. EbbÅ‘lő következik, hogy azért inkább apróbb halakra, „csemegepontyokra” voltam berendezkedve, 006-os fonott zsinórral, rezgőspicces bottal…Na, csóválták is fejüket a vizsolyi horgászok:

-         Ma kéthete, hogy a bátyám éjjel két órán keresztül fárasztott valamit, de nem tudta a partközelbe hozni!

-         Hm…hiszem, ha látom, illetve érzem… – dünnyögtem magamban tamáskodva.

Inkább azon csodálkoztam, hogy lehet az, hogy ettől a holtágtól párszáz méterre milliószor kergettem a domikat a Hernádon, de soha nem jutott eszembe, hogy átnézzek a folyó túlsó oldalára,  a töltésen túlra. Mit hagytam ki?!...Pedig ez a patkó alakú holtág, amelynek a gát felüli két vége hosszan valóságos hal- és madárparadicsom a maga nád és gyékényrengetegével, amelyet dzsungelszerű növényzet óv minden behatoló ellen, az mindig  is itt volt… Gyakorta hallani lehet, mekkorákat csobbannak odabent, a tikok honában a „nagyok”… A patkó belső körívének a közepe, ahol a legszélesebb a karéj, a horgászoké. A víz, a sóderágy miatt tiszta, és mivel hajdanán bányaként is üzemelt, elég mély is… A Hernád viszont eléggé zabolátlan folyócska, ezért – a kavicsréteg vízáteresztő képessége folytán - a holtág vízszintje állandóan ennek a szeszélynek a függvénye, hiába van a gát mentett oldalán, aminek következtében a holtág környéke, a rét és a galériaerdő gyakran vízben áll alaposan lecsökkentve a horgászható területet. Van valami vad, ősi természetérzésem,  amikor ezt látom, valami olyasmi, amit annyira hiányolok agyonszabályozott életünkben…Egyszóval, szerelem első látásra. Nem szégyellem bevallani, már csak azért sem , mert azt hittem – bár állítólag a férfiaknál fennáll ez a veszély ötven felett is – nem vár rám ilyen felemelő élmény, no meg azért is, mert az élet csodálatos ajándékának tartom ezt a találkozást, egy infarktust követően.

Ismerkedésünk hevesen indult – amit a sporik részéről hangos kommentár kísért:

- Az „öreg” már megint fáraszt!

- A nagyapád az, én nem!- dohogtam magamban, miközben azért az elismerést is nyugtáztam.

A holtág lakói - néhány sikeres randevút követően - azonban úgy döntöttek, hogy megleckéztetnek. Először sorra bebizonyították, hogy valóban szinte zörögnie kell a nádnak a túloldalon bedobás után. Azután meg azt, hogy viharos kapásaikat követve nevetséges a felszerelésem. Fokról fokra „javítottam” technikai eszközeimen. Kicsit növeltem a horog méretét – amelyből több mint negyvenévi horgászat keserű tapasztalataiból okulva kizárólag csak egyet teszek fel egy botra -, erősebb botokat vettem elő. Lett is eredménye. Az őshonos vizsolyi „vadnyurgák” közül sikerült jó párat megszákolnom, afrikai harcsa is akadt lecsókolbászra, és ugyanerre tükörpontyot is, amikor meg nadállyal akartam „afrikait” fogni, akkor meg inkább a nyurgák lelkesedtek érte ragadozókat megszégyenítő agresszivitással, két-három kilós amúr is került a szákba, a nagy amúrok azonban bolondot csináltak belőlem és a vízre merőlegesen elhelyezett pilkerbotomból. Volt úgy, hogy az egyik botomat csaliztam éppen, amikor szabályosan oldalba vágott a bottartó villából kiugró másik, amelyet sikerült röptében elkapnom – elhajítva ami éppen a kezemben volt - és fáraszthattam is a tettest egy rövid ideig… Mégsem sikerült megszákolnom, még csak megpillantanom se, mert a botom még mindig nem bizonyult méltó ellenfélnek, az a valami irányíthatatlanul odament ahová ő akart. És ezzel nem ért ám véget a kálvária, mert sorozatban jöttek a kapások – jellemzően déli fél egy és fél kettő között, a rekkenő hőségben – és szabályszerű fárasztások során sorban eltűntek a horgaim! Már fonott előkét használtam. Akkor is!

-         Ezt is elharapta az amúr! – mutattam felháborodottan a fityegő előkét Tibornak, a hallgatag, ám szigorú  halőrnek, aki hitetlenkedve csóválta a fejét:

-         Inkább csukára gyanakszom. – tárta szét a karját, hogy érzékeltesse a garázdálkodó ragadozók méreteit.

-         Kukorica volt a horgon…

-         Hát, megesik az úgy is.

-         De sorozatosan?...- hitetlenkedtem én is.

Azután már kevlár előkére kötöttem fel a pontyozó horgaimat is, még erősebb madzagra cseréltem, ám kiűzött a paradicsomból a szabadság vége.

Ennek a második nyárnak már „okosabban” kezdtem neki némi helyismeret birtokában, azért így is volt meglepetésben részem. Például, lehetetlen volt most megközelíteni a tavalyi kedvenc helyemet a magas vízállás miatt. Ezért evickéltem arra a nyárfatuskóra, amely legalább közelebb volt a számomra tuti helyhez. A következő meglepetés, hogy a gyékény szélén nem érdeklődtek kínálatom iránt, pedig cseréltem a különböző csalikat sorban, és a dobásaimat inkább megismételtem, ha két centivel esetleg rövidebbre sikeredett, mint amit jónak gondoltam. A három reggeli, partszéli –szerintem ragadozó – szakításom óta szinte semmi sem történt. Legalábbis ott ahova dobtam a csalijaimat, mert mellettem és a hátam mögött, az elöntött réten, bozótosban, zajlott ám az élet…  Gyakran felálltam, hogy jobban lássam, mi az az állandó nyüzsgés a sekély vízben. Hát, fenséges látványba volt részem, mert az amúrok néhány méterre tőlem csapatostul, komótosan vitorláztak el előttem, meg-megállva egy – egy növény száránál, hogy a tövéről valami moszatfélét letépjenek. Amikor kicsit odébb valami csobbant egyet, akkor hirtelen kanyarral, nagy örvényt vetve, a nyílt víz felé elsuhantak…A kristálytiszta vízben a pikkelyük jellegzetes sötét körvonalaiban is gyönyörködhettem, csak megmozdulnom nem volt szabad, mert akkor véget ért a látomás…. A nap tűzött, se szellő, se felhő az égen, az időnként vízbe mártott sapkámat megfordítottam, hogy  siltje a tarkómat védhesse - az overálomat és az ingemet nem mertem levenni -, időnként megmostam az arcomat, nyakamat. A túlparti Novajidrányban elharangozták már a delet, de teljesen szokatlan módon még egyetlen halat sem fogtam és, nem beszélve a reggeli fiaskósorozatról, kapásom sem volt. Hátizsákomból elővettem az ebédemet, ha ők nem esznek, hát akkor legalább én egyek, jelszóval. Közben azon törtem a fejem miért nem esznek ezek a halak?

-         Ugyanoda dobok mint tavaly, ugyanazokat a csalikat használom…Már elmúlt a déli fél egy - fél kettő közötti etalon kapásidő is, ami annyi élményt adott egy évvel korábban…Már három óra, ilyenkor szokott teljes kapáscsönd lenni egészen alkonyatig…Lehet, hogy menni kellene? Legalább egy kis szellő lenne…Az amúrok sem úszkálnak már sem mellettem, sem mögöttem, igaz, kicsit közelebb az erdőszélhez mintha pontyok ugrálnának néha…Mi lenne, ha… száznyolcvan fokot megfordulnék, és kifelé a „partra”, a rétre, a bokrok közé dobálnék?

Lehet, hogy enyhe napszúrás gerjesztette e gondolatot, de az ismétlődő csábítóan kedves hangok kezdték érlelni az elhatározást.

-         Mit veszíthetek? Legfeljebb bolondnak néznek a sporttársak. Próba szerencse!

Kivettem a „reggel bajnoka” botomat, megfordultam, és háttal a holtágnak, úgy ahogy volt, kicserélve az ólommal szerelt fenekező szerelésemen a lecsókolbászt kukoricára, bedobtam egy tőlem négy-öt méterre lévő viszonylag tisztának látszó lyukba, két fűzbokor közé, a rétre. A botot úgy tettem le, hogy a hegye az égre mutatott. A két bot tehát tökéletesen ellentétes irányban kereste az érdeklődőket – az egyik a mederben, a másik meg a „parton”- ami még sohasem fordult elő eddigi gyakorlatomban! Kicsit derültem is magamon, majd egy csöppet el is bambultam a hőségben…

Mintha bólintott volna a botom, ébredek hirtelen, és a következő bólintásra már be is vágok, inkább reflexből, mint tudatosan. Lett is nagy ribillió abban a szent pillanatban, mert a megakasztott hal szinte kiugrott a sekély vízből, a hirtelen ricsajra meg a környék összes lakója fejvesztve menekült a világ minden égtája felé, és ugyanebben a minutában a szerelékes dobozomnak is kedve támadt egy kis fürdésre... A botot magasan tartva sikeresen elkerültem halamnak a bokorba akadását, majd megszákoltam.

-         Na, ezt se gondoltam volna! Igaz nagyobbnak éreztem, de „ajándék lónak”…

Nagyon megörültem - ilyen ínséges napon, ilyen lehetetlen időpontban és ilyen teljesen lehetetlen helyrő‘l (!)- bő másfeles, sötétbronzos valódi őshonos hernádi nyurgámnak. Ez az ébresztő teljesen felvillanyozott, sőt felbátorított egészen a vakmerőségig. Kivettem a mederből az erősebb botomat, és kosarastól, szintén technopufival lebegtetett csemegekukoricával, még merészebben ismét a rétre dobtam, a tőlem legtávolabb lévő  csöndes kis öbölbe ahol egy v betűt formázott a bokorsor és az ember magasságú nád…. A szerelék hangos csattanással landolt. Amúrban reménykedtem, bár az előző ramazuri biztosan elkergette őket…, reménykedni azonban szabad. És lőn: bólint a bot, én meg bevágok, megvan!!! Viharos védekezést éreztem, ám egyetlen villámgyors kör után úgy vágódott be a halam a nádasba, hogy teljesen fejbekólintott az áramütésszerű élmény. Próbáltam ügyeskedni, de az istennek sem akart kiszabadulni onnan, ám éreztem még ott van a horgon…Mit tegyek? Irány a víz! A szákot a fejemre akasztottam és leszálltam a tuskóról nagy üggyel-bajjal. A térdig érő vízben gázolva igyekeztem kiszabadítani reménybeli zsákmányomat a zsinórt lehetőleg feszesen tartva. Az előző pontyom akasztásának helyére érve azonban hirtelen derékig merültem, majd két lépés után mellig. Ám ekkor a botom hegyével sikerült kikormányoznom a halat, amely keményen védekezett immár a bokrosban. Ekkor láttam meg, hogy ismét nyurga a tettes, ám jóval termetesebb. A szűk területen heves és zajos küzdelem folyt még néhány percig, amire felfigyeltek a távolabb ülű horgászok is…Sikerült! Visszacammogtam a tuskóra, sokáig remegve a fergeteges élmény izgalmától. Pakolni kezdtem.

-        A fejkvóta mára már megvan, meg elég is volt a melegből, és ennyi élmény után nem is szabad telhetetlennek sem lennem.

Gondoltam, odaszólok, eldicsekszem a nejemnek mobilomon. Benyúltam a csuromvizes nadrágom zsebébe…A felismerés is egy élmény, csak sajnos képentörli az embert!...

-         Ezt nézd meg Pista! - mutatom kifelé menet a zsákmányt az ügyeletes halőrnek. - Most fogtam őket, az utolsó negyedórában, és nem fogod elhinni, hogy honnan!

-         Bolond szerencséd van, már mondtam neked a múltkor is, amikor alig, hogy megérkeztél, öt percen belül megfogtad azt a négyes nyurgát a túloldali fa alól, pedig egész nap nem fogott senki! Na, tessék, már megint. Öt kilót mutat a mérleg!

Fönt, Óhután csupán a patak válasz el bennünket szomszédainktól, akik Norvégiából járnak haza. Ők gyakrabban, több időt töltenek a hegyekben éves szinten, mint mi, Nyíregyházáról. Zsuzsa nagyon szeret kint a természetben fotózni, Györgyöt pedig a pecázás izgalma érdekli, így évente közös kirándulásokra is sor kerül, sőt, a közös zsákmány fenséges ízeit is együtt szoktuk tesztelni diófánk árnyékában, az én szerény bográcstudományom eredménye képpen. Őket is megragadta e vadregényes víz varázsa. Nekik köszönhetem, hogy tél idején nem csupán az emlékek megszépítő messzesége melenget, hanem a fotóik is, mert gyönyörködve bennük, hajlamos vagyok elhinni, hogy nem csupán álmodtam az egészet…

Most, hogy ezeket a sorokat írom, beugrik egy valódi kép az emlékezetembe, az a kép, amelyik a holtágról hazaindulva, a töltésről a Hernád hídjára kanyarodva, szokott elbúcsúztatni: szemben a hegység láncolatából Regéc vára magasodik ki méltósággal előttem, kicsit jobbra pedig Boldogkő vára csipkézett ormai integetnek…

Tóth Nándor