|
Állati sztorik 1. Mázli a köbön Zempléni nyári lakunkból haza kellett ugranom Nyíregyházára egy-két napra. Ügyeim elintézése után rohantam vissza, hogy a lehető leghamarabb pótoljam a kieső napok „elvonási tüneteket” gerjesztő horgászéhségét egy vizsolyi éjszakai túrával. A kocsiban ott lapult legújabb „fegyverem”, a legerősebb bot, amit csak be tudtam szerezni /Mitchell 333 Strong/, a hozzá méltó orsóval és fonott zsinórral. Az előző horgászatom alkalmával ugyanis, sorban szakadtak be a horgaim, vagy éppen a sikeresen megakasztott példányokat képtelen voltam az akadóktól elkormányozni. Hát, igen. Ott ahol a bedőlt fák közé kell dobni, ráadásul az öböl a horgászhelyemmel nem szenben van, tehát, csak átlós irányban érhető el, no és, a halak nem hajlandóak egy méternél messzebbre elhagyni biztos rejteküket, ott nagyon kell csipkednie magát a horgásznak. Miért? Mert a siker esélye 15-20 %-ra zsugorodik, míg a halaké ezzel fordított arányban megnövekszik. Már maga a pontos dobás is sportteljesítmény, mert a „nyerő hely” fölé egy harmadik fa – félig már bedőlt állapotban – felettébb huncut módon igyekszik elkapni a lendüleben lévő úszós készségemet. Bizony, gyakran ötször is megismételteti velem az átlós „célbadobás” manővereit, és még szerencsésnek is érezhetem magam, ha sikerül időben megfognom a zsinórt. Ha nem,…akkor valahogy meg kell próbálnom „leimátkozni” a fáról… Az „előjáték” izgalmát csak fokozza, ha még némi szél is borzolja a vizet, no meg a kihívásérzetemet. Nos, ez nappal is érdekes móka, hát még éjszaka… Ilyen előzmények után száguldottam álmaim vize felé. A nyári lakban ott várt a felszerelésem, és egy vödör napon erjesztet, „illatos” kukorica. Kapkodva pakoltam be mindent a kocsiba. A legutolsó fázisa az előkészületnek a saját táplálékom elkészítése: tea, vacsora, éjjeli /nem azt a bizonyos edényt jelenti, hanem azt a mini szendvicset, amelyet éjjel egy, kettő között szoktam elfogyasztani, és amely igen jótékonyan hat a hideg és az elbóbiskolás ellen/, no és a reggeli. Mindennapi betevőm része, sajnos évek óta, a gyógyszerek tíztagú csapata. Egy infarktus óta van amelyik állandóan velem van, a többiek reggel, vagy este lépnek szolgálatba. Kapkodva néztem körül, de mindhiába: Nyíregyházán maradt! Nincs mese. Nyergelj! Fordulj! Amikor odahaza betoppantam, családtagjaim azt hitték, káprázik a szemük. Futólépésben felkaptam a gyógyszeres dobozomat és már száguldottam is a Hernád felé. Erősen alkonyodott, amikor megérkeztem. Mire becuccoltam, már alig láttam a tőlem tizenöt-húsz méterre lévő túlparti fák lombjait. Vadonatúj „csodafegyveremet”kézbe kapva, világítópatronnal ékesített úszómat, és három szem mézessel illatozó horgomat, sikerült a megfelelő helyre juttatnom. A „nagy” dobás kifogástalan megvalósítását nem segítette a kissé merev bot, valamint a hozzá képest aránytalanul könnyű 8+2-es úszom … Élveztem az alkonyi csendet, a közelgő éjszaka „muzsikáját”. Még láttam, hogy egy szürkegém egy kiszáradt nagy fa legfölső ágára száll, majd hallottam a halak bizsergető csobbanásait, később, a szemközti dzsungelben a vadak csörtetését… Szorgalmas parittyázásom ellenére az úszóm mozdulatlan maradt, pedig, „éreztem” a halak jelenlétét. Tudtam, csak egy pillanat, és már el is tűnhet…Ezért nem tudnék egyetlen percet sem aludni a vízparton. Az adrenalin ébren tart… Csalit cserélek, hátha másra van gusztusa kedvenceimnek. „Érlelt”, kemény kukoricát tettem fel, úgy, ahogy szoktam: a horog hegye teljesen szabadon marad. Sikerült a dobás! Beállítottam a zsinór „feszességét”, ha hozzáértem, akkor az úszó is megrezdült. Majd lehajoltam kezet mosni, amikor a fejem mellett suhant a botom a levegőben. Reflexből kaptam utána, bal kézzel kissé ügyellenül. De ugyanebben a pillanatban már hallottam is a hal csörgését a fában, két kézzel markoltam meg a botot és teljes erőmmel próbáltam kicibálni a „halálzónából”. Hogy, hogy nem, sikerült. Átmenetileg, mert az innenső parti nádast vette célba, majd ismét a túlparti fát, igaz, már a hozzám közelebb esőt, villámként cikázott ide, oda…Ekkora ellenállást még sohasem éreztem. Az izgalom a tetőfokára hágott. A „csatazaj” felkeltette távolabbi horgászok figyelmét, kiabálva kérdezték, segítsenek-e szákolni. A nem mindennapi kihívásnak azonban én magam akartam megfelelni ennek összes kockázatával együtt. Önbizalmam azonban megingott, amikor megpillantottam: - Te Jó Isten! Micsoda ponty! Nem sikerült megszákolnom! De még nem vesztettem el – csak majdnem, az önuralmamat -, kaptam újabb esélyt. Már nem csak a térdem, de a karom is remegett, talán még a fogam is összekoccant…Végül sikerült szákba terelnem a termetes jószágot. Tükörponty volt, hátán egyetlen sor pikkellyel ékesítve, nem a pacni, hanem a nyurgábbik változatból. Amikor alaposan szemügyre vettem a fűben elnyújtózkodó pompás testet, olyan bő hetes-formának tippeltem, bár a háta roppant „izmosnak” tűnt. Kiderült, a horog nem a szájába akadt,… hanem a mellúszó tövébe… Ez a felfedezés még döbbenetesebbé tette hihetetlen mázlimat, hiszen harmad ekkora társai sorozatban hagytak faképnél előzőleg. Egyszerűen hihetetlen, hogy „onnan”, ilyen körülmények között, sikertelen szákolást követően is, itt van a lábam előtt ez a „királyi vad”. Ez aztán mázli, sőt, mázli a köbön. Felkantároztam és a mellettem lévő kis öbölbe csúsztatva gyönyörködtem benne még mindig remegve a csodától. Majd a felszerelés rendbetétele következett, mert természetesen összeszedte a másik botom madzagját is… Úgy tizenegy óra körül meglátogatott a tó gazdája: - Na, mit fogtál Nándi bácsi? - Nézd meg! - Hű, de hatalmas! Vissza kell engedni! - Ha te mondod, akkor úgy lesz. - Reggel hozom a mérleget. Fotót is készítünk róla. Éreztem, ez életem legnagyobb pontya. Fájt, hogy nem mutogathatom meg „mindenkinek” a „nagy fogást”, de a nyolckilós súlyhatárt tiszteletben kellett tartanom. Az éjszaka további részében nem történt semmi érdemleges. Néhány csillag lehullott, a békák néha rázendítettek. Pirkadatkor suhogásra riadtam. Egy gólya olyan alacsonyan repült el felettem, hogy majd’ elvitte a sapkámat. Így még sohasem találkoztam kedvenc költöző madarunkkal. A mérleg 9.04 kilót mutatott. Betadinos kezelést kapott a horog ejtette seb. Bőszen pózoltam a fényképezőgép előtt, majd, saját kezűleg engedtem vissza éltető elemébe a gyönyörű jószágot. Egy pillanatig még gyönyörködhettem benne, talán még nem hitte el, hogy ismét szabad…, majd méltóságteljes, kimért mozdulatokkal visszatért otthonába. Most, hogy ránézek a képre, amely a méreteit nem érzékelteti hűen – mintha kicsinyíteni akarná -, az élmények azonban ugyanolyan elevenen hatnak rám, mint azon a felejthetetlen éjszakán. 2. Az amúrok telefonszáma Végre megérkezem. A parkolóból már látom, hogy régen látott Olivér barátom a helyén ül. Kölcsönösen megörülünk egymásnak. - Mi újság? - Semmi. Nem esznek. - Na, majd ezután… Szerelek, csúzlizok, dobok, várok. Tényleg „csend” van. Néha átkiabálunk egymásnak. -Túl meleg van? - Sok az alga? Olivér telefonálni kezd, de két szó után a kapásjelzője felfüggeszti némasági fogadalmát. Segítek. Megszákolom az igen jóképű amúrt. - Tudtam, hogy valamit rosszul csinálok!- jelenti ki „művészlélek” cimborám. - Miért? – lepődöm meg. - Hamarabb kellett volna a telefonomért nyúlnom… - Mire kapott? - Kagylósra. - Én erjesztettel próbálkozom. - Adok szívesen. – nyugtat meg lófarkos barátom. - Kössz! Én a sajátomban bízom. Csalit cserélek, csúzlizok, dobok, várok. Olivér ismét telefonálni kezd…a kapásjelzője „veszi az adást”. A mester bevág, én ismét szákolok egy amúrt, ráadásul nagyobbat, mint az előző volt. - Aki tud, az tud!- ismerem el a tagadhatatlan tényt. - Na, jóccakát! Legközelebb tudod mivel fogom kezdeni?...- mosolyodik el csibészesen. - Megadhatnád az amúrok telefonszámát!- nyújtom kezemet búcsúzóul.
Egy híres vizsolyi amur 3. Ha én, akkor ők is A parkolóból látom, hogy Olivér már a helyén ül. Kurjantva köszöntjük egymást. - Mi újság? - Semmi. Nem esznek… - Na, majd ezután… Szerelek, csúzlizok, dobok, várok. - Telefonálnod kellene! - Azt hiszed, nem próbáltam? - Nekem az szokott bejönni, ha el kezdek enni. Tehát, előveszem a vacsora előtti gyümölcsömet és elkezdem csipegetni a saját termésű meggyemet. Elmerül az úszóm! Megvan! Másfeles nyurga. - Kérsz egy kis meggyet? – kérdezem segítőkészen. - Köszi. Nem kérek. - Adjak „érlelt” kukoricát? - A kagylósban bízom. Eszegetem a meggyet tovább. Az úszóm óvatosan elindul balra, miközben milliméterenként merül is. Bevágok. Fárasztok. Szákolok. Szép, de kisebb az előzőnél. - Na, köszönj szépen Olivér bácsinak, mielőtt visszaengedlek! Küldd apádat! Szófogadóan integet a farkával és eltűnik a vízben. Csúzlizok, dobok, várok. A szendvics következik. Néhány falat után lendül a karom, bevágok. Kettes nyurga. - Te Nándi! Kezdek aggódni érted. Meg fog fájdulni a karod! - Mondtam, hogy ők is megérzik, ha eszem. Adjak egy kis szendvicset? - Otthon vacsorázom. Falatozok tovább. Jólesik az étel. Megérdemlem. Az alkonyi fények a szemközti nagy fákat vöröses glóriával ékesítik.. A festői látvány és a falat íze különös harmóniában olvad össze. Olyan jó elmerülni ebben a varászlatban…Ám kizökkent e révedezésből úszóm hirtelen hiánya. Bevágok. Megvan! - Ezt nem hiszem el! – jegyzi meg Olivér. – Órák óta itt ülök, egy szál kapásom sincs, te meg fél óra alatt most akasztottad meg a negyediket. - Mondtam, hogy enned kellene… A hal olyan sebesen úszik felém, hogy képtelen vagyok elég gyorsan tekerni az orsót. Ő van előnyben. Be is fut a lábam alatt valami akadóba… 4. Izzó szempár Olivér már hazament. Nem fogott semmit. Én sem. De maradok éjszakára. Talán majd később, vagy esetleg pirkadatkor… Váltogatom a csalit, csúzlizom szorgalmasan. Várok. Semmi. Fél tízkor odajön hozzám egy sporttárs érdeklődni: - Van valami? Nálunk meg sem mozdítja. Éppen akkor tettem le a botomat dobást követően. - Semmi. – fordulok felé együtt érzően. Kavics csörgésére kaptam vissza a tekintetemet és nyúltam a befelé csörgő-zörgő botom után. Sikeresen megszákoltam a szép, sötétbronzos nyurgát. - Miért nem jött hamarabb érdeklődni?! – szóltam a meglepett sporttárshoz. Szélcsendes, csillagfényes, csodálatos júliusi éjszaka volt. A halak továbbra sem érdeklődtek irántam, de tudtam, bármelyik pillanatban bekövetkezhet a kapás… Az éjszaka tele van különböző neszekkel és a sötétség sem egyforma, még akkor sem, ha éppen nincs hold. Ha csak tehetem nem kapcsolom be a fejlámpámat, mert a szemem így jobban alkalmazkodik a fényviszonyokhoz, a fehér kavicson szinte mindent látok. / Persze, ha éppen elfogyott a fűzött kukoricám, vagy szakítást követően szerelnem kell, az más dolog./ A világítópatron szenzációsan jelzi a legkisebb rezdülést is. Megérint ilyenkor a természet natúr csendjének idilli harmóniája, még akkor is, ha a halak éppen máshol kószálnak. És, hát, bármelyik pillanatban… Valami mozgást érzékeltem a túlsó parton. Mintha járna ott valami…, ami közeledik a vízhez. Mozdulatlanul hallgatóztam, majd amikor úgy éreztem, hogy az a valami már a parthoz érkezett, mintha megcsörrenne a kavics a lába alatt, hirtelen felkattintottam a lámpámat. Semmi mást nem láttam odaát, csak két tüzesen izzó szemet, varázslatos metszésű női szem formában, a tökéletesen fekete környezetben. Mi ez?... Ha nem hallottam volna előzőleg a mozgást, akkor akár kísértetnek is gondolhattam volna. Néhány másodpercig tartott e káprázat csupán, ám ha lehunyom a szememet, akkor most is látom e gyönyörűséges szempár eleven izzását. A halak élénken fickándoztak mindkét úszómtól alig két méterre, egészen a partszélen, talán még ki is fröcsköltek oda… Ezen az éjszakán nem a bedőlt fás részén horgásztam kedvenc holtágamnak, de a nagy fákról vízbehullott ágak itt is okoztak néha meglepetéseket. Én oda dobáltam, ahová etettem, a halak meg – fütyülve a csábításra - mintha kizárólag csak partszél félméteres sávjában mozogtak volna. Egyszer csak meggondoltam magam, rövid eresztékkel, átdobtam egészen a túlsó part szélébe. És hogy eltérő legyen az etető anyag és a csali, hát – kivételesen – csemegekukoricát tettem a horogra. Néhány pillanat múlva kárász-szerű tolást észleltem. Kicsit méltatlankodtam, miért nem alszik egy ilyen fejlődésben lévő apróság éjjeli fél három körül. Azért bevágtam neki. Jött is kifelé ahogy egy jámbor kárászhoz illik. Amikor a lábam elé ért, hirtelen villámként, megbokrosodva rohant ki, visítva húzva a zsinórt az orsóról. Azonnal világos lett számomra, hogy méltatlankodásom oktalan volt, mert ez a módi egyértelműen amúrra vall. Az eset teljesen felvillanyozott. Vakmerő kísérletezésemet szinte az arcátlanságig fokoztam, amelynek az eredménye természetesen a beszakítások sorozata lett. Kénytelen voltam belátni, ha előzetesen tudtam volna, hogy hová is vetem be a horgomat, biztos nem lett volna hozzá merszem. Pirkadat kor meglátogatott Pista, a halőr: - Na, mi újság tanár úr? Mit fogtál? Megmutatom a zsákmányt, nem kis büszkeséggel és fogadom a szívből jövő gratulációt. Rákérdezek az izzó szempárra is. Ő, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról ejtett volna szót, így válaszolt: - Hát nem tudod, hogy egy vadmacska pár lakik odaát? 5. Beavatás Lehajoltam megmosni a kezemet. Ekkor, az évek óta hűséges horgásznadrágom reccsent egyet és a térdemnél elszakadt. Megpróbáltam gyorsan ragtapasszal összefogni a vászont amire hazaérkezésemet követően a feleségem rezignáltan megállapította: „ilyenre is csak egy férfi képes…”Annak ellenére megvarrta, hogy nem hitt a művelet tartósságában. Ezt felhatalmazásnak éreztem egy új „uniformis” beszerzésére, hiszen már rég megtanultam: „az asszonynak mindig igaza van”. A KGST-piacon találtam is erős vásznú, terepszínű overált felsővel együtt, a bolti árnál lényegesen olcsóbban. Akkor, irány Vizsoly! A bedőlt fás helyre vackoltam be éjszakára. - Meg fognak enni a szúnyogok! – jegyzte meg aggódóan István, a halőr. - Nem bánom én, csak a halak is egyenek. - Majd meglátogatlak. Igyál egy kis bort! – kínált szívélyesen. - Köszönöm, nem iszom, mert eltompít és lehet, hogy minden éberségemre szükségem lesz az éjjel. Ezért biztosan nem csupán István, hanem sok horgász is megmosolyogna, de nekem a vízpart és az ivás nem fér össze. Nem csupán a reflexeim állapota miatt, hanem azért is, mert sohasem tudhatom, nem jön e váratlanul egy vihar, felhőszakadás, vagy bármi más, és kocsiba kell pattannom, hogy „elmeneküljek” a helyszínről. Ezen a nyáron szokatlanul hidegek voltak az éjszakák. A levegő alkonyat után olyan gyorsan lehűlt, hogy a dupla nadrág is kevésnek bizonyult sokszor. Ilyenkor még az esőruhámat is magamra húztam. - Na mi volt eddig?- érkezett meg István úgy tizenegy körül a három kutyával. Szabina - szokásához híven - farkcsóválva félig a lábamra feküdt. - Két kapás, két szakítás. - Az is valami. - Élménynek nem volt utolsó. Ők győztek. Ügyesebbek voltak, pedig a kezemet állandóan a boton tartottam. - Az afrikai nem mozgott? - Én még az idén egyet sem fogtam. Nem kell nekik sem a lecsókolbász sem a pióca. - Újabban az iszapgilisztát szeretik. - Az nincs nálam. - Na, jó éjszakát! - Neked is. Alig távozott, amikor tőlem balra, egészen a közelemben, mintha valaki csizmával cuppogott volna a sekélyben. Felálltam, hogy tájékozódjam, hol és mi történik. Alig tizenöt méterre tőlem erőteljesen mozgott a nád, amelyet vaddisznótúrásra jellemző hangok kísértek. Amikor megszűnt a zaj, óvatosan odamerészkedtem. Lámpám fényénél megnézve a nyomokat beigazolódott a gyanúm. Váratlanul visszatért István: - Hoztam egy kis iszapgilisztát. Próbáld meg! Hátha… - Nagyon kedves vagy. Köszönöm! Hitetlenkedve hallgatta élménybeszámolómat, mondván, tud úszni a vaddisznó, de nem gondolná, hogy ide, erre a félszigetre átjönne. Mivel a tuti helyen nem volt érdeklődés a kukoricára, ezért a másik botomat a nádszéli sekély vízbe dobtam, az ajándékba kapott csalival. Nem fogtam afrikait, viszont találkozhattam az első angolnával ezen a vízen. Nagy nehézségek árán szabadítottam meg a tekergőző „kígyót” a horogtól és engedtem vissza, részint a fogási tilalom miatt, no meg hadd nőjön. A kárászok mellet, meglepetésemre, egy tükörponyt is kíváncsi volt az iszapgirnyóra. Hajnalban, szintén a nádszélben, egy nyurga jött kukoricára, amely minden igyekezetem ellenére mélyen befurakodott e menedékhelyre. A másik szerszámommal meg sikeresen a szemközti fára dobtam három úszómat is… Telefonon megkérdeztem Istvánt, esetleg, nem tudnánk-e csónakkal összeszedni kedvenc úszóimat, mivel ebből a típusból ezek voltak az utolsók. Minden horgászboltos csak a karját tudta részvéttel széttárni a 8+2-es úszó hallatán… - Most eveztek át, mert valamelyik lököttnek elvitte a botját a hal. Negyed óra múlva gyere fel a csónakért! A parányi műanyag csónakban ketten eveztünk egy látásból már ismerős sporttárssal. Sikerült begyűjteni az úszókat és még a bő két és feles nyurga is hűségesen megvárt a nádban. Megelégedve eveztünk vissza a „kikötőbe”. Ott a sporttárs hirtelen kilépett a partra, amitől a lélekvesztő úgy megbillent, hogy azonnal nyakig merültem el kedvenc vizemben, zsebemben a mobilommal…A meglepetésfürdő minden fáradtságomat és álmosságomat elűzte. Új ruhám „beavatását” hangos nevetés kísérte, amíg vissza tocsogtam a helyemre. Mit tegyek most? Ha így beülök a kocsiba mire Óhutára érek, megbetegszem…, ilyenkor szoktak lendületbe jönni a halak…Nagy dilemma. Döntöttem. Először is a telefonomat a napra tettem száradni. /Két éve szintén volt itt egy telefonos merülésem, akkor az a készülék nem élte túl…/Utána, sorban mindent levettem magamról, kivéve a szárazon maradt sapkámat. A nap már az erdő felett ragyogott, pontosan szemből. A magas vízállás miatt – a csizmámnak is száradnia kellett -, bokáig áztam a vízben, de mégsem fáztam. Naturista módon még sohasem pecáztam…/ a növényzet diszkrét takarása megakadályozta, hogy „közbotrányt” okozzak /. A halaknak van humorérzékük, mert igyekezetek kihasználni ezt a mókás helyzetet. Remek szórakozás volt a fárasztás Ádámkosztümben és sapkában. /Aki nem hiszi, próbálja ki!/ Jókedvemet fokozta a jégmadár percenként bemutatott „produkciója” egy szemközti ág „trambulinjáról”: fejesugrás neonvillanás kíséretében… Mire megszáradt a ruhám, sikerült ismét „megfognom” a túloldali fát. Természetesen csupán a szél miatt… Nem hagyhattam veszni ritka kincs úszómat…, átúsztam érte. A természet imádata a csúcspontjához ért. Aki nem hiszi… 6. Éjszakai látogatók Tele van az egész part. Szombat este van, jó az idő. István mindenkit jó szóval tart. Itt is ott is, tüzet raknak, iszogatnak, főznek, horgásznak. Én ugyan a csöndet szeretem… Még senki sem fogott semmit, pedig lassan már tizenegyre jár az idő… Egy kamasz járja végig a horgászokat érdeklődve. Beszédes, közvetlen természetű fiú, mindenkivel talál konzultálni való témát. - Jó estét!- ér hozzám. – Meg tetszene mondani hány óra van? - Szevasz. Egy pillanat, öt perc múlva fél tizenkettő. - Úszózni tetszik? - Amint látod. - Van valami? - Még nincs. - Ez van az egész vonalon. Biztosan az időjárással van valami. - Nem félsz, hogy elviszi valami a botodat? - Á, nincs mozgás…Azon töröm a fejemet, hogy jövőre elmegyek egy bojlizó táborba. Nagyon érdekel ez e kiváló módszer, szeretném megtanulni. - Én, szeretem magam beakasztani a horgot a hal szájába – válaszoltam szememet változatlanul nem levéve az úszóról. Még el sem szállt az utolsó szavam a nyári éjben, amikor az egyik úszóm finoman megmozdult, majd süllyedni kezdett. - Ez nagyon nagy! – szakadt ki belőlem a bevágás utáni a sóhaj. - Segítsek? - Tekerd ki gyorsan a másik botomat! Gyere le ide mellém a szákkal! Néhány perces küzdelem után a fiú ügyesen merít a nyurga alá: - Van vagy öt kiló! – állapítja meg lelkesen. - Szerintem, csak négy és fél. - Gratulálok. Szaladok a botjaimhoz, hátha beindulnak a halak. Ismét csend lett. Boldog, nagy csend, amelyet csak belülről érez az ember igazán. Felállok, egy kissé kinyújtóztatni tagjaimat. Bekapcsolom a fejlámpámat, hogy a hátizsákból előkerítsem az „éjjelimet”. Ebben a pillanatban mintha valami hűvös legyintés érintené az arcomat. Hű! Mi volt ez? A lábam mellett egy riadt szürke-gém ifjonc pislog rám …Majd sértődötten - vagy inkább csalódottan? – odébb lépdel, és elrepül. 7. A perc varázsa - Mindjárt odamegy hozzád! – kiáltott rám István az útról, a tőlem négy-öt méterre kukoricát csipegető galambra mutatva. - Nem hiszem. Figyelmemet ismét a halakra fókuszáltam. A galamb egyre közeledett hozzám. Ő járta a maga útját, amelyet az elpotyogtatott szemek jelöltek ki számára, egyenesen hozzám. Meg sem mertem mozdulni. Sőt, azon fohászkodtam, nehogy éppen most legyen kapásom, mert akkor elriasztom szegénykét. Ő pedig már mellém ért, majd körbe totyogott. - Csak nem fog a két csizmám közé is bebújni? Hamarosan már ott eszegetett. Minden bizalmát belém vetve, fel sem pillantva rám, oda is bebújt, összeszedni, amit csak lehet. A gyűrűjűről is láttam, hogy postagalamb. Ki tudja, mekkora útra gyűjti az energiát... Lélegzetvisszafojtva gyönyörködtem a perc varázsában. Majd, hirtelen kísértésbe estem: mi lenne, ha megfognám? De nem mozdult a kezem… |
